Tavaly október 5-én mentem Tündérhegyre. Eleinte nagyon nehéz volt: új környezet új emberekkel. De később jobb lett, lettek barátaim. Csak egy probléma volt, a szorongásom. A környék szép erdős volt, a betegtársak rendesek voltak az ápolók/nővérek is segítőkészek voltak, a terapeutámba első pillanatban megbíztam (pont mint az egyik ápolóban Ricsiben. Őt már az első hétvégén megkedveltem). Bármi problémám volt, azonnal ki tudtam beszélni magamból. De hiába, mert a problémámat nem tudtam bevinni csoportokba sajnos. Ezért november 21-én megtudtam, hogy december 5-én mennem kell. Nagyon sajnáltam, többször próbáltam kérni a terapomat hogy maradhassak, hiába. Főleg mert részt szerettem volna venni a karácsonyi ünnepségen, tartozni akartam valahová, érezni hogy fontos vagyok... Nem bántam meg, hogy bent voltam, sokat tanultam, sok barátságot kötöttem. Bár már negyedik hónapja hogy kijöttem, még nem tudom túltenni magam Tündérhegyen (se Ricsin, akinek közvetlenségét, nyugtatását, apró kedves beszólásait (kincsem, fel a fejjel, nyugi, nyugodalmas jó éjszakát stb) soha nem fogom elfelejteni. Szeptemben jelentkezhetnék újra (akkor telik le az egy év), de a párom megmondta,hogy ő nem fog várni rám. Nem jelentkezek emiatt. Ez fáj. Mindennap szenvdek, már fizikailag fáj. Egyre szótlanabb vagyok, mindennap vágni akarok, de nem lehet, nem vagyok egyedül... Egyre csábítóbb a halál... Mindennapos megőrülés, néma őrjöngés, remegés, érzem hogy egyre jobban kezdek kikészülni, már a ketilept sem használ, legszívesebben megölném magam, vagdosnám a karom, amíg tudom vagy amíg meg nem halok... Ki se beszélhetem magamból... Sokszor eszembe jut hogy szétvagdosom magam pengével, hogy kórházba kerüljek hogy ott foglalkozzanak, törődjenek velem, gondoskodjanak rólam mert én már magamról nem tudok... 14- én megyek a SOTE pszichoterápiás osztályára interjúra, bízok benne hogy felvesznek, bár eléggé félek.

Megosztás a facebookon

Én egy 21 éves szerencsétlen lány vagyok...

1996.10.24-én sajnos megszülettem.

Szüleim elváltak, Anyuval jó a kapcsolatom, Apuval nem, ő nem keres. Van 6 nővérem, 3mal jó a kapcsolatom.

Általános iskolában eleinte jól tanultam, voltak barátnőim, boldog voltam. 6. osztályban már nem érdekelt a tanulás, mindenki bántott, gúnyolt, megvert. Mert én voltam a kicsi, bántható, csúnya lány. Akkor kezdtem magamba fordulni, vagdosni magam.

Jött a szakiskola. Ott már jobb volt, befogadtak. De egy trauma (erőszak) miatt minden kezdődött előlröl...a bántások, a gúnyolódás...minden nap sírtam, vagdostam magam...elkezdtem pszichológushoz járni... Féltem...

Új iskola...érettségi... Voltak barátaim, mégis szorongtam.

Jelenleg itt vagyok egy szakmával+érettségivel, de képtelen vagyok dolgozni, emberek közé menni, nem tudom elfogadni magam. 4 éve párommal élek. Sok vitáink vannak, de szeretem Őt, képtelen lennék elhagyni.

Lógushoz, áterhez járok lassan másfél éve, szedem a ketileptet (200 mg), de nem merem megmondani a dokinak hogy nem használ, úgyis csak vitázna.

Minden nap szorongok, úgy érzem, megőrülök, ha nem bánthatom magam, vágni akarok, kórházba menni, hogy foglalkozzanak, törődjenek velem, csak félek hogy "megcsalom" Tündérhegyet (erről később írok)...

Hobbim az olvasás, fényképezés, rajzolás, zenehallgatás, naplóírás. Kedvenc könyveim a Lélekhasadás, Tükörcukor, Puszi,Erzsi. Kedvenc filmem a Carrie, karib tenger kalózai, Chuck. Kedvenc együttesem Children of Distance. Kedvenc színeim a fekete, sötétlila, vörös.

Ezzel a bloggal az a célom, hogy erőt adjak másoknak saját életem bemutatásával. Akik olvassák, és bármilyen lelki problémával küszködtök, üzenem Nektek, hogy KITARTÁST!!

Megosztás a facebookon