Tavaly október 5-én mentem Tündérhegyre. Eleinte nagyon nehéz volt: új környezet új emberekkel. De később jobb lett, lettek barátaim. Csak egy probléma volt, a szorongásom. A környék szép erdős volt, a betegtársak rendesek voltak az ápolók/nővérek is segítőkészek voltak, a terapeutámba első pillanatban megbíztam (pont mint az egyik ápolóban Ricsiben. Őt már az első hétvégén megkedveltem). Bármi problémám volt, azonnal ki tudtam beszélni magamból. De hiába, mert a problémámat nem tudtam bevinni csoportokba sajnos. Ezért november 21-én megtudtam, hogy december 5-én mennem kell. Nagyon sajnáltam, többször próbáltam kérni a terapomat hogy maradhassak, hiába. Főleg mert részt szerettem volna venni a karácsonyi ünnepségen, tartozni akartam valahová, érezni hogy fontos vagyok... Nem bántam meg, hogy bent voltam, sokat tanultam, sok barátságot kötöttem. Bár már negyedik hónapja hogy kijöttem, még nem tudom túltenni magam Tündérhegyen (se Ricsin, akinek közvetlenségét, nyugtatását, apró kedves beszólásait (kincsem, fel a fejjel, nyugi, nyugodalmas jó éjszakát stb) soha nem fogom elfelejteni. Szeptemben jelentkezhetnék újra (akkor telik le az egy év), de a párom megmondta,hogy ő nem fog várni rám. Nem jelentkezek emiatt. Ez fáj. Mindennap szenvdek, már fizikailag fáj. Egyre szótlanabb vagyok, mindennap vágni akarok, de nem lehet, nem vagyok egyedül... Egyre csábítóbb a halál... Mindennapos megőrülés, néma őrjöngés, remegés, érzem hogy egyre jobban kezdek kikészülni, már a ketilept sem használ, legszívesebben megölném magam, vagdosnám a karom, amíg tudom vagy amíg meg nem halok... Ki se beszélhetem magamból... Sokszor eszembe jut hogy szétvagdosom magam pengével, hogy kórházba kerüljek hogy ott foglalkozzanak, törődjenek velem, gondoskodjanak rólam mert én már magamról nem tudok... 14- én megyek a SOTE pszichoterápiás osztályára interjúra, bízok benne hogy felvesznek, bár eléggé félek.

Megosztás a facebookon